origo_foto

VÉLEMÉNY
Soros és a mezei veréb
A gyűlöletkeltés áldozatokat követel

A közelmúltban Magyarországon, Zala megyében jártunk, s figyelmemet nem kerülhették el az úton-útfélen irdatlan számban megjelenő óriásplakátok, amelyek gyűlölet-kiáltásként Soros György „betelepítési terve” ellen mozgósítják az ország népét.  Amikor már a századik bilboard is mögöttünk maradt, eltűnődtem azon, nagyon fura ez a módszer, ez az egy még létező személyre kihegyezett kampány. Letűnt történelmi párhuzamok is felvetődtek bennem. Vajon tanul-e az emberiség a korábbi uszító, gyűlöletet hintő kampányokból, amelyeket végül mindig elvetett, elítélt az emberi civilizáció?! A milliók véréből kiáltó emberi bánat visszhangja viszont hosszú évtizedekig keserűen csengett.

Több mint nyolc évtizede a fasizmus tűzte zászlajára a holokausztot eredményező fajgyűlöletét. A világháborúba torkoló rasszizmus, amely magasabb rendűként emelte ki a német nemzet faját, több mint 16 millió, köztük 6 millió zsidó áldozatot követelt és máig sajgó sebeket okozott népeknek, nemzeteknek.

Kínában az 1958-ban Mao Cze-tung által meghirdetett „Nagy ugrás” keretében az „Ölj meg egy verebet!” kampányt is meghirdették a mezei veréb (Passer montanus) ellen, Azért, mert Mao érvelése szerint felcsipegeti a vetőmagot, megfosztva a dolgozó népet munkája gyümölcsétől. A dolgozó nép és a tanulóifjúság pedig serpenyőket, fazekakat, dobokat ütögetve zavarta el a madarakat ahonnan csak lehetett, arra kényszerítve őket, hogy kimerülve zuhanjanak a földre. A fészkeket leverték, a tojásokat összetörték, a fiókákat megölték. Az „eredményes“ nemzeti kampány miatt a mezei veréb alig két év alatt szinte teljesem kihalt Kínában. Ám emiatt elképesztő mértékben elszaporodtak a sáskák és az egyéb rovarok a földeken. A rizstermés a növekedés helyett jelentősen csökkent.

origo_foto

Szántás és öntözés egy rizsföldön Kínában 1954-ben.
Forrás: Origo

A verébirtás súlyosbította a Nagy Ugrás okozta problémákat, az erőltetett erdőirtást és a túlzott rovarirtó-használatot. A mezőgazdaság erőszakos átalakítása és a felelőtlen gazdálkodás a környezeti károkkal együtt túlzás nélkül katasztrofális éhínséghez vezetett. Mindezt a Sárga-folyó 1959. júniusi áradása, és egy 1960-ban bekövetkezett szárazság tetézte.

A kínai kormány statisztikái szerint 1958 és 1961 között 15 millióan haltak meg azért, mert nem jutottak elegendő táplálékhoz. A nem hivatalos statisztikák inkább 20-45 millió áldozatról beszélnek. Frank Dikötter, a modern Kína történetével foglalkozó holland történész legalább 45 millió halottról ír az éhínségről szóló 2010-es könyvében (Dikötter különengedéllyel kutatott kínai helyi levéltárakban).

A katasztrófát így érzékelteti egy Hongkongban 2008-ban megjelent dokumentumkötet egyik megszólalója: „Az egyik faluban száz hullát láttam, elmentem egy másikba, és ott is százat. Senki sem törődött velük. Az emberek azt mondták, a kutyák falják fel a testeket. Nem igaz, mondtam. A kutyákat már nagyon rég megették az emberek.”

Kína, tanult a „Nagy Ugrásból“, átvészelte a „Kulturális forradalom“ áldatlan következményeit, de a gyógyulás itt is évtizedeket követelt.

Óvatosan hát a „nagy nemzeti kampányokkal“!